Menü Bezárás

Szél fia

Kisebb, kecses épület húzódott meg valahol a hegy sziklái és a tölgyes árnyai között. Messze minden várostól, a mohos zsindelyek borítása alatt szinte egybeolvadt az erdővel, amely körülvette. A kőkaput majdnem egészen benőtte már a vadszőlő, így ha arra tévedt is olykor egy vándor, csak akkor vehette észre a terméskő falakat és nyúlánk tornyokat, ha igazán jó volt a szeme.

A ház lakói – voltaképpen leginkább szerzetesnek nevezhetnénk őket – kiváltságosnak érezhették magukat, amiért a rejtélyes erdőség befogadta őket, hiszen olyan, de olyan sok telepest űztek már ki innen a szélviharok, áradások és mindenféle más veszedelmek…! Az ő otthonukat azonban csodás módon megkímélték az efféle erők – legalábbis egy ideig.

A mindennapok látszólagos békéjének egy hajnalon szélvihar vetett véget: dúlt és tombolt a szél, átsziszegett a sárkányfejes vízköpőkön, cserepeket taszított a macskaköves udvarba, és faágakat tört le, éppen csak megkímélve a boltozaton ékeskedő szarvasfejes domborműveket. Az épületben élők eleinte nem gyanakodtak semmire, aztán egyszerre csak erőt vett rajtuk az aggodalom: amióta csak itt éltek, még soha olyan vihart nem láttak, ami az épületet így megszaggatta és megrengette volna.

Félelmeik közepette aztán felfigyeltek a záporozó eső vízfüggönye mögött egy szarvasra. Hatalmas, rőtvörös szőrű szarvas volt, a fején az agancsok, mint az erdő legnemesebb és legkorosabb fái ágaztak szerte. Egyre közeledett az épülethez, dacára a viharnak, szinte gúnyt űzve a vele szemben süvítő széllel baktatott végig a macskaköves úton. A patáinak egyenletes kopogására a házban lévők is felfigyeltek, mert az egyenletes koppanások mintha még az ég dörrenéseinél is hangosabban visszhangzottak volna az udvar falai és fái között.

A szarvas egyenesen a belső csarnokba lépett, ahol ámulattal vették körbe őt – olyan csodálkozás lett úrrá az embereken, hogy a viharról szinte meg is feledkeztek.

– Azért jöttem, hogy ismerjétek meg a szelet – biccentett agancsos fejével a vad.
– Te hoztad hát ránk ezt a szörnyű vihart? – hőkölt hátra az egyik ember, majd sorra kérdezgették a szarvast, mégis, mi oka lehetett erre.
– Láttam, hogyan kezdtek versengni egymás kárára, mint ott, a városokban az előkelőségek. Láttam, hogyan próbáltok feljebb jutni, hogyan törtettek egymást lejjebb taszítva, egymásról elrugaszkodva egy picit magasabbra, ahogyan ott kint más kárából kerülnek egyre magasabbra és magasabbra a hatalmaskodók. Amikor pedig elrugaszkodtok egymásról, hogy egy időre megízleljétek a magasság szédítő mámorát, már retteghettek is, mert érzitek és tudjátok, hogy valaki más aztán éppen rólatok próbálkozhat a magasba jutni. De boldogok vagytok így? Van közületek bárki, aki boldog?

A szarvas olyan nyugalommal futtatta végig a szemét a körben álldogálókon, mintha az ajtón túl nem tombolt volna éppen szélvihar. Egy ideig szótlanul olvasta le az arcokról a rémületet, fájdalmat, elgyötörtségét és gyanakvást, azután pedig ismét megszólalt.

– Azért jöttem, hogy megismerjétek a szelet. Nem lehet rátaposni, nem lehet megfogni, és nem lehet a kárán magasabbra törni. A szél átsiklik az efféle gonosz szándékok felett, mintha nem is ebből a világból való volna, de kedvére száguld a magasba, még magasabbra, mint egymás hegyén-hátán ti valaha is feltörtethetnétek, és emeli fel magával a levélkéket és a madarakat. Aki megismeri a szelet, annak barátja és készséges segítője lehet néha, mint a hajósnak, vagy mint a madárnak is, amikor a szárnyai alá hajtja magát.
– Hát most kinek a barátja a szél? – Vetette közbe az emberek egyike.
– Most éppen talán senkinek sem a barátja. Vagy a ti barátotok, ha megtanultátok őt.

Amint a szarvas alakja a csarnoktól, majd az udvartól távolodva egyre sejtelmesebben veszett az eső függönyébe, a szél is alább hagyott. Hogy látomás volt-e mindez, vagy valami csoda, arról még sokáig vitáztak egymás között a lakók, de hogy a szél barátjuk lett-e, azt ki-ki önmagával vitatta meg aztután a vadszőlővel beindázott kerti pagodák csendjében.

Ha tetszett a történet, és szeretnél többet olvasni a szerzőtől (netán még támogatni is), kérlek, kukkats fel a Nuuvellára, ahol ezt megteheted: https://nuuvella.hu/dios_anita?i=46538d3588

Borítókép: pixabay.com / Jonny Lindner