Tikkasztó egy nyári este volt, a szúnyog meg több, mint az ember, és az már nagy szó. A szökőkutak vize is olyan lomhán lövellt csak az ég felé, hogy azt lehetett hinni, út közben netán el talál párologni a víz – ki is használták gyorsan egy kis tilosban pancsolásra a főtéren lebzselő diákok. Nyári szünet volt, valamivel el kellett ütni az időt.
A tömegben mindenki kicsit tű volt, és mindenki kicsit szénakazal. Ő talán inkább tű. Egymagában üldögélt, ha nem számítjuk azt a kismillió baráti társaságot, kismamát, szerelmespárt és idős házaspárt, akik olyan közel telepedtek le mellé a padra időről időre, hogy a hőségben néha valósággal hozzáizzadt a karjuk figyelmetlenségükben a karjához. Kellemetlen dolgok voltak ezek, de annyira azért nem, hogy felcserélje őket a fejében cikázó még kellemetlenebb dolgokkal. Ezekről csak akkor feledkezett meg egy pillanatra, amikor megpillantott egy kutyát. Valami keverék, drótos, göndör bundájú, foxiforma kóborló lehetett. Az orrát a földre szegezve nagyokat szippantott, aztán meg-megállt, és még mélyebb szippantások után kanyarogva kezdett követni valami illatösvényt, amíg meg nem találta, amit keresett, vagy meg nem unta a dolgot. Az egyik illatösvény éppen az ő közelében ért véget.
– Miért kell bámulnod engem?! – Vakkantotta mérgesen a kis kutya.
– Nem tudom. Talán csak emlékeztettél egy másik kutyára.
– Aha. Hát az nem csoda, elég sok kutyára hasonlítok. Van bennem ez is, az is. De akkor most azt mondd meg, hogy minek ücsörögsz itt? Nem unod még?
– Csak leültem egy kicsit.
– Már vagy két órája ülsz itt. Ne is tekergesd a fejed, én az ilyesmit úgy látom a szagokból, mint hogy most ott sétál az a két lányka, vagy ahogy itt kering az az üres chipseszacskó. Szóval gondolkozol valamin, ugyebár? – A kutya erre érdeklődve fordította el a fejét, aztán egy könnyed szökkenéssel már a pad megüresedett részén is termett a fiú mellett, majd a szemeibe nézett, és türelmetlenül biccentett egyet – Meséld csak el, min gondolkozol?
A fiú körülnézett, zavarában nem is tudta, hogy mit mondjon a kutyának. Most persze füllenthetett, nincs az az orr, ami beleszimatolhatott volna a fejébe. Vagy mégis? A kutya egyik cser szemöldökfoltját magasra emelte, láthatóan egyre fogytán volt a türelme. Ez vehette rá arra is, hogy tovább puhatolózzon.
– A magadfajták ilyenkor nyáron csoportokban szoktak unatkozni. Megfigyeltem. Biztos arról gondolkoztál, hogy jó lenne például azokkal együtt lógni – a fejével két-három kólázó srác felé biccentett.
– Én aztán nem. Irtózom is az ilyesmitől. Másokon viccelődni, meg beszólogatni, meg… – innentől nem folytatta, hanem megvonta a vállát, miközben a kutya kócos fejére nézett.
– Mi az, talán bántottak? – A gyerek megint csak megvonta a vállát, amit a kutya nem hagyott annyiban, és megint kérdezett. – Ezen gondolkoztál eddig is?
– Hát ők pont nem. Viszont…
– Na, de különben nem ezért jöttem. Ember vagy, vagyis jövőbe látó. Eldobsz egy labdát, és tudod, hova fog esni. Vagy felnézel az égre, és bemész, mert tudod, hogy jön a sok víz belőle, meg az a szörnyű zaj és villogás. Ránézel egy rakás fadarabra, és tudod, hogyan lesz belőle kutyaház. Én már csak tudom, volt nekem is emberem. Bámulatos!
– Akkor mit akarsz?
– Mesélj a jövőről nekem! Bármit! A múltat meg hagyd csak rám, ahhoz én értek jól. Mi lesz abból az épületből ott, vagy mit fog kihozni az a nő, aki bemegy abba az épületbe…?
– Az ott suli lesz, a nő meg gondolom kenyeret vesz, vagy valami péksüteményt. De ez téged szórakoztat?
– Persze! Most menj oda azokhoz – itt a fejével a három fiúra biccentett –, és jósold meg, hogy mi lesz.
A fiú egy ideig a szemöldökét összehúzva gondolkozott, aztán rávette magát a válaszra.
– Felőlem… Először megkérdezik majd, hogy mit akarok, aztán meg, gondolom, hogy az én kutyám vagy-e.
– Szerintem is. Egy picit én is látom a jövőt. És aztán?
– Aztán azt mondom, hogy igen, az én kutyám vagy. És utána… Utána meg talán elleszünk itt egy darabig, és hazamegyünk mi ketten. Holnap meg visszajövünk.
A borítókép forrása: pixabay.com / pen_ash
