Menü Bezárás

A Szélló legendája

A fotó forrása: pixabay.com

Indián legenda az önzetlen szeretetről és önfeláldozásról

Mesélik, hogy egykor ez a vad vidék szilaj lovak dobogását visszhangozta. Olyan lovakét, amelyek szabadok és zabolátlanok voltak, akár a szél, de a szükséget szenvedőkkel éppen olyan gyengéden bántak, mint amilyen gyengéd a frissítő nyári szellő a hőségben. A Szélló az utolsó volt a maga nemzetségéből, de semmivel sem volt kevésbé pompás társainál.

Vágtában szelte a völgyeket, amikor kedve tartotta, s szügye érintésére kettévált előtte a dús perjefátyol. Máskor meg bőre apró rezzenéseivel térítette jobb belátásra a körülötte sürgölődő rovarokat, míg legelés közben tüdejébe szippantotta a háborítatlan puszták és folyópartok üde zamatát.

Nem félte a halált: ami lény benépesítette hazáját, mind tisztelte őt, de még az idő sem kezdte ki örök fiatalságát. Nem félte a fájdalmat, mert nem volt, ami ártson neki, és nem félte az éhséget, mert tudta, mindig számíthat Földanya bőkezű ajándékaira. Ha nem is félte mindezeket, azért ismerte, mi a fájdalom, mi a szenvedés, és mi a halál, mert az ő nemzetsége az esendő és sebezhető emberek rendíthetetlen szövetségese volt.

Hogy, hogy nem, a puszták e pompás hercegét egy napon egy indián fiúval hozta össze sorsa. Mihelyst meglátta a medvecsapda szorításában a fiúcska lábát, megértette, hogy mindkettejük élete fordulóponthoz ért. Egy ideig csak figyelte, hogyan küzd meg a medvecsapdával a gyermek, aztán közelebb lépett, és mély horkantásával jelezte barátságát – az ő fajtája ilyen halk szavakból is ért.

„Indián fiú, nem térhetsz így haza” – tűnődött magában, miközben a fiúval a hátán bandukolt a perjék hullámzó tengerében.

Látta, hogy túl mély a seb, látta a fájdalmat – értette, hogy a seb soha nem gyógyul majd be, a fiú pedig elveszíti a lábát. Mindenek felett pedig látta a magányt, ami így várna családjában az újdonsült kis barátjára.

„Ha vissza nem is vihetem az övéihez, hazatérhet velem oda, ami minden élőnek az otthona. Oda, ahová a lélek megnyugodni jár, és ahol a fájdalom és a magány nincsen többé. Én magam leszek a kísérője ebbe a világba”.

Kecsesen ügetve szelte a völgyet a mezők legszabadabbika, szügye előtt mélyen bókoltak a perjeszálak. Ő pedig nem félte maga mögött hagyni ezt a világot. Szabad volt – szabad volt szeretni, és a szeretetéért odaadni mindent, amije valaha volt.

Mesélik, hogy a vidék ismét szilaj pónik dobogását visszhangozza, s akik nem feledték még el a Szélló áldozatát, tudják, hogy ezeket a pónikat ajándékul kapták az indiánok a Mindenek Atyjától, hogy hűséges szövetségesekre leljenek.

Ha tetszett a történet, és szeretnél többet olvasni a szerzőtől (netán még támogatni is), kérlek, kukkats fel a Nuuvellára, ahol ezt megteheted: https://nuuvella.hu/dios_anita?i=46538d3588

(A történet egy Choctaw – csoktó – indián legenda nyomán íródott. Érdekesség, hogy egykor valóban vadlovak népesítették be az amerikai kontinenst, majd a nyugati hódítók elvadult lovainak érkezésével „tértek vissza” egykori hazájukba a helyi őslakosok által tisztelt patások.)

A borítókép forrása: pixabay.com