Élt egykor régen, nagyon régen egy idős ember, aki feleségével és három lányával osztotta meg otthonát. Egy nap fiatal vadász vetődött a sátruk közelébe – jóképű volt, bátor, s vadászként is tehetségesnek mutatkozott. Egy ideig velük maradt a sátorban, és valahányszor vadászni indult, bőséges zsákmánnyal tért vissza.
Akkortájt az idős ember elnézte az ifjút, és szívében azt mondta, „remek ifjú férfinak és kiváló vadásznak tűnik ez az ember, ha pedig feleségül adom neki a lányaim, itt maradva mindig segíthetne nekünk”.
Ahogyan telt és múlt az idő, az öreg a szívében megfogant ötletet valóra váltotta, és lányait feleségül adta a vadászhoz. Mivel pedig más gyermeke nem volt lányain kívül, kutyáit, vagyonát és a sátrukon kívül mindenüket odaadta a vadásznak. Hamarosan a három lány temérdek állatbőrt cserzett, és újonnan épített sátrukba költöztek férjükkel. Egy ideig még jóságos volt az újdonsült férj anyósához és apósához, rendszerint a húsból is ajándékozott nekik, sőt, bőrt is szánt számukra, hogy legyen mibe öltözködniük, legyen mivel csinosítgatniuk a sátrat.
Az idő azonban távolabbra vetette a férfi szívét feleségei szüleitől, így végül már nem is támogatta őket semmivel, míg a tőlük kapott javakat és ajándékokat kivétel nélkül megtartotta.
A vadász varázslatos erővel bírt, így a bölényeket könnyűszerrel rejtve tudta tartani a folyó feltorlódott hordaléka alatt, s mikor elejtett volna egyet közülük, magával hívta apósát is a hajszára. Az idős férfi minden alkalommal meg is jelent, és a hordalékra taposva előriasztotta a bölényeket, amelyeket az ifjú így lenyilazhatott. Soha nem lőtt többet annál az egynél-kettőnél, amire szüksége volt, azonban legtöbbször, és egyre többször, az apósára és anyósára nem gondolt a zsákmány elosztása során. A lányok öreg szülei immár nap nap után éhes gyomorral keltek és feküdtek, testüket pedig megsínylette az éhezés, és egyre soványabbak, gyengébbek és elesettebbek lettek.
Egy nap a vadász szíve látszólag megeshetett rajtuk, mert azt mondta az apósának, hívja a három lányát, hogy azok vigyék haza az elejtett kövér bölénytehenet, a húsából pedig ő is jóllakhat végre. Az idős ember bizakodva ment a lányokért, de azok, miután hazacipelték a feldarabolt zsákmányt, férjük titkolt felszólítására nem küldtek szüleiknek a húsból, akiknek így ismét nem volt mit enniük.
A két idősebb lány egyetlen falat húsra sem méltatta édesanyját és édesapját, de a legfiatalabb lány nem állhatta meg: szüleit megszánva rendszeresen csent el a zsákmányból kisebb darabokat, amelyeket titokban rejtett az egykori otthonául szolgáló sátor elébe. A három lánynak férjük szigorúan meghagyta, hogy ne adjanak semmit a szülőknek, akik így csak a legfiatalabb testvér jóságának köszönhetően nem haltak éhen.
Egy pirkadatkor az ifjú ismét a sátor vázát rúgva keltette apósát, és követelte, segítsen neki a vadászatban: hajtsa fel neki a kiszemelt bölényeket. Az idős, legyengült ember eleget tett a kérésnek, de túl hirtelen szökkent elő a hatalmas bölény, így azt a vadász csak megsebesíteni tudta, és még hosszú utat tett meg a bika, mire erejét veszítve a földre rogyott volna.
Az idős férfi nagy üggyel-bajjal követte a sebzett bölény nyomát, és egyszeriben elérkezett egy helyre, ahol jókora vérpettyet talált. Mivel éppen ekkor megbotlott, nyilait pedig elejtette eközben, a meglőtt bölény sebéből kifolyt vért a nyilakkal együtt összegyűjtötte, és elrejtette tegezébe. Mikor a vadász számonkérte, hogy mit vett fel a földről, azt felelte, hogy az elejtett nyilakon kívül a világon semmit sem.
– Jaj, te ostoba vénember! Lusta vagy, és haszontalan, többé nem is vagy már a hasznomra. Térj most haza, és mondd meg a lányaidnak, hogy jöjjenek, dolgozzák fel a zsákmányt.
Az após így is tett, majd feleségéhez hazatérve arra kérte, siessen nagyon, és forraljon vizet, mert sikerült szereznie valamit a vadászatról.
– Talán a vejünk ajándékozott meg valamilyen nagylelkű adománnyal?
– Nem, viszont siess, és tégy edényt a tűz fölé.
A tűz melege fölött a víz apró gyöngyöződéssel táncolt már, amikor a férfi az edény fölé tartotta a tegezét. Akkor aztán nagy csodálkozás ült ki az arcukra, mert a tegezből nem a véres nyilak zuhantak ki, hanem egy élő, eleven gyermek, aki olyan keservesen sírt, mintha csak megsérült volna. Talán meg is sérült, hiszen úgy halászták ki egyszeriben, gondolkodás nélkül a forró vízből az idős emberek.
Az asszony egy meleg ruhába csavarta a kisdedet, és körülményeikhez képest kényelmes helyet készített neki. Tanakodni kezdtek, mihez kezdjenek a gyermekkel – hiszen nem tudták, honnét jött, vagy kiféle lehet. Afelől ellenben biztosak voltak, hogy ha vejük megtudja, náluk él egy fiúgyermek, nem könyörül rajta, és megöli. Elhatározták hát, hogy lányaiknak azt mondják, újabb kislány érkezett a családba: vejük így bizonyára megörül majd, hogy újabb feleséget tudhat majd magáénak. A gyermek pedig a Kutoisz nevet kapta, amely azt jelenti, Vérpetty.
Amikor a hússal hazatérő lányok és férjük meghallották a közeli gyermeksírást, a legfiatalabb lányt átküldte a férfi, hogy tudakolja meg, fiú-e a csecsemő, vagy pedig lány.
– Ha fiú, mondd meg a szüleidnek, öljék meg! – Utasította a feleséget.
A legfiatalabb feleség ugyan elmondta, amit a szüleitől hallott – hogy lány a gyermek –, a férj azonban ezt nem akarta elhinni, és ezért a legidősebb feleségét is elküldte. Amikor ő is ugyanúgy felelt, megnyugodott, sőt, örült is, mert elhitte, hogy újabb felesége lesz, amint a baba felnő. Ekkor már az idős nőnek is küldött mindenféle finomságot, hogy biztos legyen benne: a kislányt jóllakatja tejével, s így szépséges feleség válik majd a kisdedből.
A negyedik napon aztán a kisgyermek megszólalt, és megkérte idős anyját, tartsa őt a sátor minden pilléréhez. A nő így is tett, mire a gyermek nőttön nőni kezdett, és mikor az utolsó pillérhez érkeztek, felnőtt férfivá vált. Mihelyst pedig felnőtt, a szemeit a sátor tetején lévő lyukra szegezte, és látta, hogy nem függ ott semmilyen étel, míg a másik sátor telis-tele volt aggatva ízletes falatokkal. Meg is kérdezte:
– Hogyan lehet az, hogy ebben a sátorban nincs mit enni? Ott, a másik sátorban rengeteg ételt látok eltárolva.
– Csendet! – Fegyelmezte kezét felemelve a nő, majd magyarázatot is fűzött intelméhez. – Még meghallanak… Ott él a vejünk. Semmit sem ad nekünk enni.
– No, hát akkor áruld el, merre a vadászhelyetek, ahol a bölényt elejtitek?”
– Lent, a folyónál. Amikor a hordalékra taposunk, elővágtatnak a bölények.
Egy ideig még beszélgettek, és az idős férfi azt is elárulta, mit tett velük a veje, aki még a kutyáit, nyilait és minden vagyonát is elvette, de semmit sem adott önszántából, hanem csak legkisebbik lányuk könyörületességéből jutottak néha eledelhez. Kiderült az is, hogy már egyetlen nyila sem volt az apának, pusztán négy, kőből faragott nyílhegye. Ezekhez Kutoisz fát kért tőle, majd másnap korán reggel útra kelt, hogy együtt vadásszanak maguknak. Ezúttal egy kövér bölénytehén csörtetett elő, amelyet Kutoisznak sikerült elejtenie.
Valamivel később felébredt a vadász is, akivel anyósa közölte, hogy ezúttal apósa nem tart vele, mert már egyedül elindult a folyóhoz. Ez a válasz aztán annyira felbőszítette őt, hogy szitkozódni és fenyegetőzni kezdett, majd a vadászhelyre sietett, ahol éppen a zsákmányt darabolva találta apósát. Habozás nélkül nyilat húzott elő tegezéből, és azt mondta: „kelj fel, jól nézz most magadba, mert ezután már semmit sem látsz többé ebből a világból”.
Kutoisz eközben a cserjék lombja között rejtőzött, és apjának súgta, felelje a vejének, inkább ő tekintsen körbe utoljára, mert bizony meg fogja ölni. Az idős férfi elismételte a szavait, mire veje még mérgesebb lett, és nyilával célba vette apósát, de nem találta el.
Kutoisz tanácsára az após felvette a kilőtt nyilat, visszalőtte. Négyszer lőttek egymásra, de egyikük sem sebezte meg a másikat, viszont az idős ember Kutoisztól kért segítséget, mert nagyon félni kezdett, hogy következőre már megöli őt a veje. Erre a fiú előbújt, és tekintetét a vadászra szegezve kérte őt számon:
– Nézd csak meg, mit teszel! Úgy hiszem, hosszú időn át sanyargattad ezt az idős embert. Áruld el, miért tetted?
– Ó, dehogy! Dehogy, dehogy! – mosolygott kedvesen a vadász, mert hirtelenjében inába szállt a bátorsága a jó kiállású ifjút látva. – Senki a világon nem törődik annyira ezzel az idős emberrel, mint én. Mindig is nagyon jóságos voltam hozzá.
– Nem hiszem el. A feleleted hamis volt, hazugság, így meg foglak ölni – felelte Kutoisz.
Négyszer lőtt a vadászra a fiú, mire az holtan esett össze. Ekkor Kutoisz kérte az idős embert, hívja elő a lányait, akik gonoszul bántak vele. Amikor ezt megtette, a fiú megbüntette őket, majd a harmadik, legfiatalabb lányt is számon kérte, amiért ennyire ragaszkodott apja bántalmazójához.
Kutoisz ezután azt mondta apjának, hogy éljen onnantól kezdve feleségével a másik sátorban, és amikor csak szűkében vannak az élelemnek, kérjék a segítségét. Egyúttal el is búcsúzott tőlük, mert úgy érezte, útra kell kelnie.
Apjától útmutatást kért, aki azt tanácsolta neki, hogy a folyót követve gyalogoljon felfelé, amerre valamivel messzebb talál majd egy falvat. Így is lett: a faluban egy hatalmas, medvét ábrázoló festménnyel díszített sátor állt, mellette több kisebb sátorral. A kisebb sátrak egyikébe betérve két öregasszonytól száraz húst és zsírt kapott enni, mire megtudakolta tőlük, hogy miért éppen ezeket tették elé, miközben rengeteg ízletes hús csüng felaggatva.
– Kérlek, ne ilyen hangosan! – Suttogta az egyik nő. – Abban a nagy sátorban egy óriási medve él a feleségeivel és a gyerekeivel. Azok aztán elveszik a legjobb ételeinket, és nekünk jóformán semmit sem hagynak. Az a bestia itt a vezető.
Még csak pirkadt, amikor Kutoisz a két nőt arra kérte, szerszámolják fel a kutyáikat, és menjenek vele a vadászhelyre ételt szerezni. A nők segítségével kövérke bölényt ejtett el, majd segített nekik a feldarabolt húst a sátrukba vinni.
Az asszonyok azon aggódtak, hogy hamarosan megjelennek a medvék, és elveszik mindenüket, de Kutoisz csak annyit felelt nekik, hogy nyugodtan tegyék el maguknak a legjobb falatokat, hadd lássák a medvék is, mit szereztek.
Amikor a medve elküldte egyik fiát a nők zsákmányáért, Kutoisz továbbra is igyekezett megnyugtatni a két asszonyt, hogy ne féljenek semmit sem, mert nem esik bántódásuk. A medve se szó, se beszéd, mohón kezdte leszaggatni a felakasztott húsokat, mire Kutoisz hangosan számon kérte.
– Apám mondta, hogy vegyem el ezt a húst, és vigyem haza – felelte közönyösen a medvefiú.
Kutoisz erre úgy fejbe kólintotta őt egy bottal, hogy a medve sírva szaladt vissza az apjához, és könnyeit hullatva dohogta el neki, mi történt vele. Erre nemcsak az apamedve, hanem az anyamedve is dühösen indultak a nők sátrába, de Kutoisz elébük szaladt, és egy fiatal nőstény medve kivételével mindegyikükkel végzett.
Az életben maradt medvének azt mondta, költözzön távolabb, és alapítson ott családot, míg a két idős nőnek azt tanácsolta, éljenek onnantól fogva a nagy sátorban, mivel az már az övék.
Kutoisz még sok vidéket bejárt, sokakkal találkozott, kalandjai során pedig igyekezett igazságot szolgáltatni azoknak, akik kiszolgáltatottak voltak, és nem tudtak egymaguk megküzdeni az őket kizsákmányolókkal.
A borítókép forrása: Tomasz Proszek képe a Pixabay -en.
