Menü Bezárás

6 elfeledett, gyerekekkel kapcsolatos népi hiedelem

Gyerekek néphit, néphagyomány

Tudod-e, miért etették tejjel a „kígyót” a kislányok, vagy éppen miért kötöttek piros szalagot az újszülöttek kezére?

(Borítókép: Fortepan / Lugosi Szilvia)

A piros szalag eredete

A gyermekorvosok határozott ellenzésének dacára ma is sokan kötnek piros szalagot, karkötőt az újszülöttek kezére, noha már tudjuk, hogy ez balesetveszélyes, és felesleges kockázatnak tesszük ki vele a védtelen gyermeket. Ráadásul mi már – jó esetben – nem tartunk attól, hogy valaki netán „szemmel verné” a babát…

A szemmelverés a szülők legnagyobb félelmei közé tartozott egykor, mégpedig azért, mert úgy vélték, akár óvatlanságból, kvázi jószándékkal is megtörténhet a baj. (Főleg, ha a bámészkodónak sűrű, hosszú, középen összeérő szemöldökei vannak, de ez nem is feltétel.) Elég volt például túl sokáig csodálkozni azon, milyen bájos a baba, és már végbe is ment a szemmelverés. Hát még ha dicsérték is az újszülöttet! A következmény pedig egy nyűgös, egész éjjeleken át síró, akár beteg csecsemő lett, vagyis valamit mindenképpen tenni kellett a bámészkodó vendégseregek ellen.

Amíg az újszülöttet meg nem keresztelték, különösen sérülékenynek hitték a szemmelverésre, így rendszerint megelőző lépéseket tettek, amelyek sok egyéb mellett az alábbiak lehettek:

  • az anyát és gyermekét szúnyoghálóval határolták el a látogatóktól (amikor már létezett ilyen);
  • a gyermek kezére piros szalagot, piros gyöngyös karkötőt helyeztek (hogy azt nézzék inkább a látogatók, ne a gyereket);
  • a megnézett babára rigmusokat mondtak rá, esetenként megköpködték;
  • a fürdővízbe szenet, néhol moslékot is tettek (persze, nem nagy mennyiségben).

A fentieken túl a piros színnel néhol az esetleges gonosz szellemeket, lényeket is távol kívánták tartani, ráadásul belátható, hogy erről a színről az egészségre, életre asszociálunk, így alighanem egyfajta általános védelmező szerepet is szántak neki. Erre utal, hogy több helyen már a megszületést követő pillanatokban is szép, piros almát vagy vörös bort érintettek az újszülött arcához.

Az újszülöttek védelmét különösen fontosnak tekintették (Fortepan / Hirschler András)

Nemcsak saját gyermekeiket védték egykor az emberek piros szalaggal, hanem az újszülött állatokat is. Persze, ne a naposcsibékre gondoljunk, de egy nagyobb értékű állat, például kecskegida, bárányka, kiscsikó vagy borjú már büszkélkedhetett a rontást elhárító, akár csengettyűvel is ellátott nyakszalaggal. Bizony, ez az eredete azoknak a bájos kis csengettyűknek és szalagoknak, amiket olyan gyakran látunk még manapság is a gyermekkönyvek illusztrációin az állatkák nyakában!

Házikígyó, falikígyó, házicsúszó / menyetke– A ház őrző szelleme, akitől a gazda gyermekének az élete múlhat

Elterjedt hit volt Magyarország több részén is, hogy a házak falában, a küszöb alatt, esetleg a ház közelében a telken különleges kígyó él, amely a családnak az egészséget, jómódot biztosítja. Volt, ahol egy halott hozzátartozó szellemének vélték, azonban ennél gyakrabban egyszerű, a családhoz, ezen belül is annak egy-egy tagjához szorosan fűződő misztikus entitásként tekintettek rá.

A falikígyó jelének tekintették, ha valami kattogó, pittyegő, csörgő hangot adott ki a ház falában, szerkezetében, de gyakran az udvarra vagy a házba tévedő siklókat, kígyókat is életben hagyták attól tartva, hogy netán az őrzőjüket támadnák meg.

Márpedig nagy bajt hozhatott – hitük szerint – a fejükre az, ha nem megfelelően bántak a házikígyóval.

A rendszerint fehérnek, tarkának elképzelt hüllőt ugyanis a gazda kislánya, máshol legkisebb gyermeke etette tejjel, s ha ebben a gyermeket akadályozták, a gyermek megbetegedhetett, meghalhatott.

Egy olyan történetet is feljegyeztek, amikor a szülők megrettentek azt látva, hogy gyermekük egy veszedelmesnek tűnő kígyóval együtt eszeget, így a kígyót megölték. Mivel azonban a házikígyó erősen kötődött a gyermekhez, annak halála miatt a szülők tulajdon gyermekük vesztét is okozták…

A házikígyó, falikígyó általában fehér vagy tarka színű volt, és a gazda vagy a gazda egyik gyermeke életéhez kötődött igen erősen

Volt, ahol nagyon hasonló hiedelmek nem a kígyóhoz, hanem egy aprócska, kecses kisragadozóhoz, a menyéthez kötődtek. Noha ez az állat olykor a baromfiólban is hívatlan látogatást tehetett, mégsem bántották, mert – miként a házikígyót – varázslatos lénynek gondolták, amely a gazdához vagy annak valamelyik gyermekéhez kötődik.

Ő volt a menyetke, akit az esetleges károk ellenére így végső soron is megtűrtek a porta körül. (Nem úgy, mint más helyeken a menyétasszonyt, akit ravasz, szép „nemes” hölgyhöz hasonló tulajdonságokkal ruháztak fel, és azt vélték róla, nemcsak tyúkot, kacsát zsákmányol, de bizony fullánkjával megcsípheti még a tehén tőgyét is, ami így feldagad. Ellenben – lévén, nemes és szép hölgy – a menyétasszony megvetette a munkát, így rokkát tettek ki a tyúkólhoz, hogy a prémes jószág inkább tovább álljon. Kár, hogy szegény menyét sosem tudta meg, hogy neki fullánkja is van, és tartania kellene a rokkától…)

A gyermekágyas asszony és a só esete

Eleink nemcsak a szemmel veréstől féltették újszülöttjeiket, hanem a boszorkányoktól is.

Gyakori elképzelés volt, hogy amennyiben az anya magára hagyja az újszülöttet, a boszorkány képes akár pillanatok alatt is beosonni, és a babát kicserélni egy olyan gyermekre, aki a közösség szemében „nem egészséges”, „nem normális” volt. Nemcsak könnyen észrevehető eltérések esetén látták bizonyítottnak a cserét, hanem akkor is, ha a gyermek idősödve nem szólalt meg időben, vagy legalábbis nem akkor, amikor az általános vélekedés szerint egy gyereknek már meg kellett szólalnia.

Szerencsére volt megoldás a boszorkányok távol tartására, de még a gyerek visszacserélésére is. Utóbbi gyakran mosdatással, a „gonosz” gyermek fenyegetésével történt, mire a boszorkány ijedtében visszacserélte a gyereket.

A megelőzésre több mód is akadt. Az egyik például, hogy az anya csak a legszükségesebb esetben hagyhatta magára a még meg nem keresztelt csecsemőt, de akadtak olyanok is, akik sóval hintették körbe a gyermekágyat, így távol tartva minden veszélyt. A gyermek megszületése előtt egyébként nem ritkán került fokhagyma és nagykés is a várandós nő ágyába, nem mintha a kívánósság miatt megéhezve utóbbival kellene karikáznia a hagymát, hanem azért, mert ezektől is egyfajta mágikus védelmet reméltek a születendő gyermek számára.

Néhány szó a húsvéti hímes tojásról

A húsvéti hímes tojást legtöbbször a locsolkodáshoz kötjük, és általában azt várjuk, hogy a lányok adják oda azt a fiúknak cserébe a locsolásért. Ezzel valójában nem is lövünk nagyon mellé, de korábban az ország több részén ennél elterjedtebb volt az a szokás, hogy a hímes tojást valamelyik női hozzátartozó, például a keresztanya ajándékozza egy gyermeknek.

A keresztszülők húsvét vasárnap adták oda az egészséget ígérő, többnyire egyszínű pirosra festett tojást a gyerekeknek, és amikor csak módjukban állt, valami más apró ajándékkal is kedveskedtek. Ez olykor egy szép, piros alma volt, máskor a vásárból szerzett különleges csemege.

Húsvéthétfőn eredetileg a lányok egymást ajándékozták meg hímes tojással, ezzel kötve barátnőikkel tartós barátságot, komaságot.

Az már viszonylag modern szokás, hogy a tojást a lányok a fiúknak ajándékozzák oda, valamiért mégis ez maradt meg leginkább napjainkra, mint „húsvéti hagyomány”. Az ország nagy részében ugyanis még az 1900-as évek elején nem is fordult elő olyan, hogy a lányok hímes tojással „hálálták” volna meg a hideg vizes zuhanyt… Az ellenben már jóval elterjedtebb volt több helyen is, hogy a húsvét hétfői locsolást a lányok kedden viszonozták – vagyis, tojásosztás helyett ők is meglocsolták a fiúkat.

Gyerekek néphit, néphagyomány Fortepan / Fortepan/Album002
A fiúk is keresztszüleiktől kapták régen a piros tojást Fortepan / Fortepan/Album002

Fogzó kisbabának (ne) nézd a fogát!

Fogbabonákból egész hadseregnyit lehet találni, ami nem meglepő, hiszen a szülők mindig nagy várakozással figyelik, hogyan fejlődik a gyermekük, hogyan bújnak ki a fogacskák, és közben remélik, hogy a fogzás (a vele járó hol ritkább, hol gyakoribb sírással együtt) egy nap lecseng.

Az éppen csak megszületett baba száját máris kíváncsi szemek vizslatták, tudniillik, a foggal született babáról úgy tartották, hogy táltos vagy garabonciás lehet. Volt, ahol rögtön el is távolították a fogacskát, máshol megvárták, megmarad-e a gyermek 7 éves koráig annak jeleként, hogy valóban táltos a kicsi.

Ha pedig a valóságos veszélyekből nem lett volna épp elég egy pici baba mellett, itt volt még ez is: azok a babák, akiknek felső foguk nőtt ki először, a néphit szerint rövid életűek lesznek, egyes babonák szerint még egy éves koruk előtt meghalnak. Ennek oka, hogy a felső fog lefelé, vagyis „a sír felé” mutat.

Volt, aki már a kisbaba mellett is azon tűnődött, mikor érkezik a tesó. A válasz pedig ott rejlett a fogakban: ha hamar kibújt a baba foga, közeli gyermekáldásra számíthattak, ha ellenben csak később, akkor úgy vélték, egy ideig még várat magára az újabb családtag.

A nagyobb gyerekek esetében már a tejfogak elvesztését figyelték. Különös szerepe volt az első kihullott tejfognak, amelyet a gyerekek anyja olykor le is nyelt, ezzel óvva meg gyermekét a későbbiekben a fogfájósságtól.

Gyerekek néphit, néphagyomány
Az anyák nemcsak a fogzás idején, de az első tejfogak elvesztésekor is figyelték a gyerekeket (Fortepan / Storymap.hu)

Egy éves korig nem vágtak körmöt

Elterjedt vélekedés volt, hogy azok a babák, akiknek egy éves koruk előtt levágják a körmét, később tolvajok lesznek. Persze, a babák a hosszú körmöcskéikkel olykor megkarcolják magukat, így valamit tenni kellett. Ha a kesztyűcske nem megoldás, akad még egy lehetőség: a babáknak édesanyjuk egyszerűen lerágta a körmét.